Aki egy kicsit is jártas a mai kortárs irodalomban, vagy figyelemmel követi a magyar sikerlistát, netán csak szeret olvasni, szinte biztos, hogy hallotta már Elena Ferrante nevét. Azt, hogy kicsoda ő valójában, nem tudni. Bár sokan találgatnak és szeretnék, ha felfedné igazi valóját. Ő azonban ragaszkodik az anonimitáshoz és valahol meg tudom őt érteni. Elégedjünk meg annyival, hogy megosztja velünk a művészetét, ami talán még bensőségesebb, mint ha tudnánk a valódi nevét.

Egy podcastben hallottam először a nevéről, vagyis akkor figyeltem fel rá igazán. Később, amikor utánanéztem, ki is ő, rájöttem, hogy többször siklott már el a tekintetem a neve és a könyvei felett. Ami végül megfogott az a különleges választása volt: két barátnő viharos viszonyát hivatott őszintén bemutatni, ami ez idáig nem sokszor fordult elő.

De vajon miért nem? Könyvek ezrei szólnak az emberek között kapcsolatokról. Két felnőtt párkapcsolatáról, szülő és gyermeke közötti kötődésről, de nő és nő közötti barátságról szóló írást nehezen találni.

Érdekes, hogy míg a párkapcsolatunkról nem esik nehezünkre beszélni, a barátsággal nem tudunk mit kezdeni.

A Nápolyi regények (Briliáns barátnőm, Az új név története, Aki megszökik és aki marad, Az elvesztett gyerek története) egy négykötetes könyvsorozat. Ahogy olvastam őket, rendre azt érzem, hogy: igen, ez velem is megtörtént már. Ezzel a problémával már én is küzdöttem, én is éreztem magam ugyanígy, voltam ennyire kétségbeesett, szomorú, féltékeny.

És ezért tartom ennyire jónak. Mert leírja azokat, amikkel mindnyájan nap mint nap megküzdünk, azonban mindezeket úgy ábrázolja, mint teljesen normális jelenségeket. Nem fél bemutatni, hogy az élet nem csupa móka és kacagás. A boldog pillanatok mellett kihangsúlyozza a rossz időszakokat, váratlan eseményeket, megküzdésre váró akadályokat, a bennünk zajló belső konfliktusokat.

Megtanított arra, hogy amit érzek az nem feltétlenül rossz. Az érzések, ha pozitívak, ha negatívak, akkor is érzések. Amiket végső soron meg kell élni.

Márti

A naplót tartom az egyik legőszintébb műfajnak. Őszinte, kendőzetlen igazságokat rejt. Olyat tud, amit senki más. Pontosan azért, mert a naplót magunknak írjuk. Nem azért, mert kell és nem úgy, hogy közben észben tartjuk azt, hogy valaki olvasni fogja. Úgy telnek meg benne az oldalak, hogy közben azt reméljük, soha senki nem fog róluk tudomást szerezni. Mert titkok vannak benne, be nem vallott tettek és érzelmek. S ezek olyan természetesen hatnak, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne őket leírni. Pedig nem az, kiejteni pedig még nehezebb volna. Ezért nem is tesszük soha.

Sokan csodálkoznak, akiknek valaha elárultam, hogy tizenegy éves korom óta naplót írok.

Lassan kerek tíz éve nyitom ki a füzeteket és írom tele őket olyan dolgokkal, amiket nem akarok senkivel megbeszélni, nem akarok elmondani, elárulni. Ezért  leírom őket, aztán becsukom a füzetet.

Számolni se tudom, hány telt már be így, rejtve az életem aktuális drámáinak eseményeit. Örömöket és bánatokat, szerelmet és csalódást, haragot és hálát.

Egy kicsit olyan érzés ez, mint beszélni egy hozzád nagyon közel álló személlyel. Akiben megbízol, aki a támaszod és akiről tudod, hogy biztosan fog tudni tanácsot adni neked. A különbség az, hogy az életedben ez a személy nagy valószínűséggel változik. Akiről egykor úgy hitted, ő életed kulcsszereplője most és mindörökké, később más alakot, új testet ölt. A napló viszont örök. Ott van veled és melletted azóta, hogy életedben először kinyitottad és türelmesen várja, hogy újra felvedd vele a kapcsolatot. Nem követelőzik, nem veszekszik, nem irigy és nem féltékeny. Akkor is ott van, amikor más nincs, amikor senki sincs. Bízhatsz benne és támaszkodhatsz rá. Mert a naplód egy kicsit te vagy, ő a te részed és végsősoron egy valaki van veled ott egész életedben, jóban és rosszban, mindig: önmagad.

Márti

Aggasztó a helyzet, ami jelenleg a világban folyik. Ugyanakkor be kell vallanom, a koronavírus járványnak igenis vannak pozitív hozadékai is.

Miután úgy döntöttem, - hosszú vívódás után -, hogy több okból is ésszerűbb, ha hazajövök vidékre, másnap a kormány bezáratta az összes egyetemet. Szeretném azt hinni, hogy ezt a komoly döntést én hoztam meg, egy nap késéssel ugyan, de úgy is rákényszerítettek volna.

Amióta itthon vagyok - három napja (bár inkább három hétnek tűnik) – nagyon sok időm van gondolkodni. Mintha egy hullámvasúton ülnék. Figyelem a híreket és egyszer a pánik, másszor a kétségbeesés fog el, aztán rájövök, hogy én még mindig a szerencsés helyzetben lévőkhöz tartozom.

Ez a három nap több mindenre is rádöbbentett. Magammal és másokkal kapcsolatban is. Látom, hogy a körülöttem lévők hogyan próbálják feldolgozni mindazt, amit én is. Mind küzdünk. Küszködünk, minden egyes nap, félünk, várjuk, hogy mi fog történni. Felkelünk és tesszük a dolgunkat, mert nem lehet bele csúszni a tétlenségbe. Az a legrosszabb, mikor úgy érzed, teljesen felesleges kimászni az ágyból. Mikor nincs aznapra tennivaló, semmi, amitől hasznosnak érezheted magad.

Ahogy már mondtam, úgy érzem, ennek az egésznek van pozitív hozadéka is. Végre van időm gondolkodni. Egy kicsit a saját fejemben lenni, meghallani az ott lévő gondolatokat, időt hagyni magamnak a feldolgozásukra. Egyedül.

Van időm sétálni. Érezni a napot, hálát adni azért, hogy van. Mosolyogva nézni a vidáman futkározó kutyákat, a természetben lenni.

Figyelni másokra. Meghallgatni őket, kérdezni munkáról, életről, gondokról. Jelen lenni velük.

Végre van időm tanulni. Magamról. És lehetőségem változtatni. Magamon. Átgondolni, hogy mit teszek jól és hol van még fejlesztendő terület. Mi az, amit szeretek, mégsem fordítottam rá időt már régóta. Átgondolni. Mérlegelni. Sorrendet állítani. Mi az, ami igazán fontos?

MÁRTI 

A legőszintébben hiszek abban, hogy nem lehet mindig jó. Nem tudunk állandóan pörögni és folyamatosan boldognak lenni. Bármennyire is szeretjük ezt az állapotot (mutatni a világ felé), egy idő után elmúlik. Néha eső kell ahhoz, hogy utána süssön a nap.

Szeretem magam azzal nyugtatni ilyenkor, amikor épp kezd beborulni az ég, hogy ilyen is kell. Fontos, hogy ezeket a helyzetek is megtapasztaljam, átéljem, hogy tudjam, innen is van kiút. Fel lehet állni. Olyan, mint egy félelem. Le lehet győzni.

Szeretek egyedül lenni. Rettentő sokat tanul abból az ember, ha saját magával tölt időt. Kettesben. Úgy, hogy nem szól a tévé és nincs bekapcsolva a Wi-fi. Mikor elcsendesedik a környezet és megszólalnak a gondolatok. Tudod, ott a fejedben. Amiket általában nem hallgatsz meg, mert a hétköznapok túl rohanósak ahhoz, hogy befelé (is) figyelj. Hogy velük is foglalkozz. Azaz magaddal.

Ilyenkor megjelenik az, amitől félsz. Ami igazán aggaszt. Amit érzel. Amire vágysz. Amit el akarsz érni. Titok. Álom. Vágy. Amit senkinek nem mersz bevallani. Harag. Magadra és a világra. Öröm, büszkeség, boldogság. Megint félelem. Rengeteg sok gondolat, egyre több és több.

Aztán szép lassan elönt valami kellemes érzés. Szétárad benned a nyugalom. És rájössz, hogy többször kéne magaddal beszélgetni. Odafigyelni arra, hogy mire is vágysz igazán. Nem is olyan rossz, ha néha a napsütés mellett van egy kis eső. Legalább lesz szivárvány. 

Márti

Egészen néhány órával ezelőtti meg voltam győződve róla, hogy ez a bejegyzés idén nem készül el. Ennek az okáról többek között az előző posztban olvashattok. Annak ellenére, hogy nem terveztem erről írni, az ilyenkor szokásos évösszegzés és a következő év megtervezése természetesen nem maradt el.

Őszintén meglepődtem, amikor elkezdtem visszaolvasni a tavaly kitöltött YearCompass füzetemet, amiben a 2019-es céljaimról és terveimről írtam. Leginkább azért volt megdöbbentő, mert akkor mindegyik olyan elérhetetlennek és megvalósíthatatlannak tűnt, most pedig sorban pipálhatom ki őket. Ezért jó a tavalyi bejegyzés is, mert bár nem mindegyik valósult meg 100%-osan, mégis van, amire jó visszatekinteni.

Ez az év nálam abszolút a kalandról és a változásokról szólt.

• UTAZÁS

Rögtön év elején létrejött a Világkörül rovat, ami az utazásaimat dokumentálja. Februárban jártam Máltán, nyár közepén Dániában, az őszt a spanyol tengerparton köszöntöttem, ősszel pedig Madeira szigetén pihentem.  Elkezdtem spanyolul tanulni, ami mindig is régi vágyam volt és most megragadtam a lehetőséget. Egyszerűen imádom!

• MAGÁNÉLET

Az egyik legmeghatározóbb esemény volt idén, hogy elkezdtem az önálló felnőtt életemet azzal, hogy  elköltöztem otthonról a fővárosba. Hatalmas kaland és kihívás, de egyáltalán nem bántam meg a döntésem. Emellett pedig ebben az évben a szerelem is rám talált.

• MUNKA

Fantasztikus része az életemnek az egyetem, a kari lap, ahol szuper csapattal tudok együtt dolgozni és idő közben lett egy (második) munkahelyem is, ahol szintén jól érzem magam és egy teljesen más világba enged betekintést.

Mindezek mellett pedig az évem egyik legnagyobb kihívása a jogosítvány megszerzése volt, ami sok-sok időbe, munkába és energiába tellett, de sikerült és emiatt hihetetlenül büszke vagyok saját magamra.

Összeségében egy hitetlenül sikeres és intenzív év áll mögöttem, ami pontosan úgy volt jó, ahogy megtörtént. Nagyon szerettem minden pillanatát, az összes szenvedésével együtt.

Márti

Az utóbbi időben nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy legyen-e egyáltalán ez a blog. Mert megmondom őszintén, ahogy sok minden más is, ez is átalakult az életemben. Már nem azt a funkciót tölti be, amit anno 2015-ben, mikor elindítottam. Ugyanakkor akárhányszor megnyitottam a kezdőlapot, mindig melegség járta át a szívem.

Nem az íráshoz való viszonyom változott meg. Azt épp annyira, ha nem jobban szeretem csinálni, mint korábban. Egyszerűen az életem változott meg. 2015-ben középiskolás voltam, aki rengeteg változáson ment keresztül, sokszor nem értette, hogy mi, miért történik vele. Tele voltam érzelmekkel és gondolatokkal, égett bennem a közlés iránti vágy. És tele voltam idővel.

Aztán másfél évvel ezelőtt leérettségiztem és elmentem egyetemre, amivel teljesen felfordult az életem. Jó értelemben. Átalakult a napirendem, kikerültem a közoktatás kötött rendszeréből, új embereket ismertem meg és új kihívások elé állított az élet. Elkezdtem havonta írni a kari lapba, majd fél év után a főszerkesztője lettem. Ami egyrészt nagyon izgalmasnak tűnt, ijesztőnek és hatalmas lehetőségnek. És nagyon örülök, hogy belevágtam, mert a mai napig imádom csinálni!

Emelett elkezdtem időnként egy Funzine nevű online újságnak írni, illetve az egyetemistáknak szóló print anyagukba is publikálni. Jöttek olyan lehetőségek, amikre egyszerűen nem lehetett nemet mondani és az írásban van fejlődésemhez abszolút hozzájárultak.

Mindezek hátránya viszont, hogy a blog háttérbe szorul. Sokszor idő és téma hiányában nem születtek új bejegyzések, mostanában pedig azon igyekeztem, hogy megtaláljam az egyensúlyt a publikus és magán témák között.

Úgyhogy itt tartunk most. Nem ígérem, hogy újult erővel és hatalmas lendülettel térek vissza. De azt igen, hogy egyelőre megmarad a blog. Ha pedig érdekel titeket, hogy mi is történik velem, kövessetek az Instagramon!

Márti