A legőszintébben hiszek abban, hogy nem lehet mindig jó. Nem tudunk állandóan pörögni és folyamatosan boldognak lenni. Bármennyire is szeretjük ezt az állapotot (mutatni a világ felé), egy idő után elmúlik. Néha eső kell ahhoz, hogy utána süssön a nap.

Szeretem magam azzal nyugtatni ilyenkor, amikor épp kezd beborulni az ég, hogy ilyen is kell. Fontos, hogy ezeket a helyzetek is megtapasztaljam, átéljem, hogy tudjam, innen is van kiút. Fel lehet állni. Olyan, mint egy félelem. Le lehet győzni.

Szeretek egyedül lenni. Rettentő sokat tanul abból az ember, ha saját magával tölt időt. Kettesben. Úgy, hogy nem szól a tévé és nincs bekapcsolva a Wi-fi. Mikor elcsendesedik a környezet és megszólalnak a gondolatok. Tudod, ott a fejedben. Amiket általában nem hallgatsz meg, mert a hétköznapok túl rohanósak ahhoz, hogy befelé (is) figyelj. Hogy velük is foglalkozz. Azaz magaddal.

Ilyenkor megjelenik az, amitől félsz. Ami igazán aggaszt. Amit érzel. Amire vágysz. Amit el akarsz érni. Titok. Álom. Vágy. Amit senkinek nem mersz bevallani. Harag. Magadra és a világra. Öröm, büszkeség, boldogság. Megint félelem. Rengeteg sok gondolat, egyre több és több.

Aztán szép lassan elönt valami kellemes érzés. Szétárad benned a nyugalom. És rájössz, hogy többször kéne magaddal beszélgetni. Odafigyelni arra, hogy mire is vágysz igazán. Nem is olyan rossz, ha néha a napsütés mellett van egy kis eső. Legalább lesz szivárvány. 

Márti