Az év elején megfogadott célok közül az egyik az volt, hogy idén megtanulok vezetni és megcsinálom a jogsit. Az utóbbi néhány hétben egyre többször kerültem olyan szituációba, ahol nagyon jól jött volna, ha tudok vezetni. Egyszerűen, mert praktikus. Viszont eddig voltak fenntartásaim ezzel kapcsolatban. 

Mivel a 2019-re választott szavam a vakmerő, ezért úgy gondoltam, ez magában foglalja egy nagyon régi félelmem leküzdését is. A vezetés ugyanis számomra egy félelem. De nem csak maga a vezetés, hanem az autóval való közlekedés. Ennek oka pedig még 2013-ra nyúlik vissza.

2013 októberének egyik átlagos szombatján hazafelé tartottunk a családdal. Tisztán emlékszem, azon gondolkoztam a kocsiban ülve, hogy aznap este milyen filmet nézzünk a tesómmal közösen...."félig aludtam, egyre csúsztam lefelé az ülésen. Olyan hirtelen történt az egész. Egyszer csak megjelent egy mások autó, jött szembe. Azt hittem, csak előz, majd visszamegy a saját sávjába. Nem ment. Frontális karambol. Olaj szag. Mentőautó. Sziréna hang. Tűzoltók. Bámuló emberek a melletünk elhaladó kocsikból. Sírás. Hallom, hogy csörög egy telefon, de képtelen vagyok megmozdulni."

Hát ez az oka. Azóta már eltelt jó pár év és szépen lassan érzem, hogy javul a helyzet. Utána még hónapokig nem mertem elől ülni. Azóta is szinte minden kanyarodásnál kapaszkodok. Automatikusan. És minden neccesebb helyzetnél előjön az összes rossz emlék.

De úgy vagyok vele, hogy nem lehet így élni. Állandó rettegésben. Kiszolgáltatva. Al Ghaoui Hesna: Félj bátran című könyvében olvastam ezt a mondatot, amely azóta is mindig erővel tölt fel ilyen helyzetekben:

"Ha valaminek meg kell történnie, azt úgy sem tudom kikerülni - akkor viszont miért ne éljem úgy az életemet, hogy azt teszem, amit szeretnék?"

MIT GONDOLTOK?

MÁRTI