Aggasztó a helyzet, ami jelenleg a világban folyik. Ugyanakkor be kell vallanom, a koronavírus járványnak igenis vannak pozitív hozadékai is.

Miután úgy döntöttem, - hosszú vívódás után -, hogy több okból is ésszerűbb, ha hazajövök vidékre, másnap a kormány bezáratta az összes egyetemet. Szeretném azt hinni, hogy ezt a komoly döntést én hoztam meg, egy nap késéssel ugyan, de úgy is rákényszerítettek volna.

Amióta itthon vagyok - három napja (bár inkább három hétnek tűnik) – nagyon sok időm van gondolkodni. Mintha egy hullámvasúton ülnék. Figyelem a híreket és egyszer a pánik, másszor a kétségbeesés fog el, aztán rájövök, hogy én még mindig a szerencsés helyzetben lévőkhöz tartozom.

Ez a három nap több mindenre is rádöbbentett. Magammal és másokkal kapcsolatban is. Látom, hogy a körülöttem lévők hogyan próbálják feldolgozni mindazt, amit én is. Mind küzdünk. Küszködünk, minden egyes nap, félünk, várjuk, hogy mi fog történni. Felkelünk és tesszük a dolgunkat, mert nem lehet bele csúszni a tétlenségbe. Az a legrosszabb, mikor úgy érzed, teljesen felesleges kimászni az ágyból. Mikor nincs aznapra tennivaló, semmi, amitől hasznosnak érezheted magad.

Ahogy már mondtam, úgy érzem, ennek az egésznek van pozitív hozadéka is. Végre van időm gondolkodni. Egy kicsit a saját fejemben lenni, meghallani az ott lévő gondolatokat, időt hagyni magamnak a feldolgozásukra. Egyedül.

Van időm sétálni. Érezni a napot, hálát adni azért, hogy van. Mosolyogva nézni a vidáman futkározó kutyákat, a természetben lenni.

Figyelni másokra. Meghallgatni őket, kérdezni munkáról, életről, gondokról. Jelen lenni velük.

Végre van időm tanulni. Magamról. És lehetőségem változtatni. Magamon. Átgondolni, hogy mit teszek jól és hol van még fejlesztendő terület. Mi az, amit szeretek, mégsem fordítottam rá időt már régóta. Átgondolni. Mérlegelni. Sorrendet állítani. Mi az, ami igazán fontos?

MÁRTI