Aki egy kicsit is jártas a mai kortárs irodalomban, vagy figyelemmel követi a magyar sikerlistát, netán csak szeret olvasni, szinte biztos, hogy hallotta már Elena Ferrante nevét. Azt, hogy kicsoda ő valójában, nem tudni. Bár sokan találgatnak és szeretnék, ha felfedné igazi valóját. Ő azonban ragaszkodik az anonimitáshoz és valahol meg tudom őt érteni. Elégedjünk meg annyival, hogy megosztja velünk a művészetét, ami talán még bensőségesebb, mint ha tudnánk a valódi nevét.

Egy podcastben hallottam először a nevéről, vagyis akkor figyeltem fel rá igazán. Később, amikor utánanéztem, ki is ő, rájöttem, hogy többször siklott már el a tekintetem a neve és a könyvei felett. Ami végül megfogott az a különleges választása volt: két barátnő viharos viszonyát hivatott őszintén bemutatni, ami ez idáig nem sokszor fordult elő.

De vajon miért nem? Könyvek ezrei szólnak az emberek között kapcsolatokról. Két felnőtt párkapcsolatáról, szülő és gyermeke közötti kötődésről, de nő és nő közötti barátságról szóló írást nehezen találni.

Érdekes, hogy míg a párkapcsolatunkról nem esik nehezünkre beszélni, a barátsággal nem tudunk mit kezdeni.

A Nápolyi regények (Briliáns barátnőm, Az új név története, Aki megszökik és aki marad, Az elvesztett gyerek története) egy négykötetes könyvsorozat. Ahogy olvastam őket, rendre azt érzem, hogy: igen, ez velem is megtörtént már. Ezzel a problémával már én is küzdöttem, én is éreztem magam ugyanígy, voltam ennyire kétségbeesett, szomorú, féltékeny.

És ezért tartom ennyire jónak. Mert leírja azokat, amikkel mindnyájan nap mint nap megküzdünk, azonban mindezeket úgy ábrázolja, mint teljesen normális jelenségeket. Nem fél bemutatni, hogy az élet nem csupa móka és kacagás. A boldog pillanatok mellett kihangsúlyozza a rossz időszakokat, váratlan eseményeket, megküzdésre váró akadályokat, a bennünk zajló belső konfliktusokat.

Megtanított arra, hogy amit érzek az nem feltétlenül rossz. Az érzések, ha pozitívak, ha negatívak, akkor is érzések. Amiket végső soron meg kell élni.

Márti