Félek. Félek a régitől és félek az újtól. Az ismeretlentől, s attól is, hogy valami megszokottá válik. Időnként félek a szemedbe nézni és őszintén beszélni. Máskor attól rettegek, túlságosan nyersen fogalmazok. Félek, hogy nem jó úton haladok, ugyanakkor biztos vagyok benne, okkal megyek éppen erre.…

  Ez most neked szól. Igen, pontosan neked. Vagyis csak akkor ha magadénak érzed. Mert ha igen, akkor Te vagy most ennek a sztorinak a főhőse. Szeretném, ha most rám figyelnél. Menni fog? Biztosan? Csak rám, ne másra, vagy ne rám és arra aki éppen beszél hozzád és még a tv is megy. Nem, csak ide…

Drága Mama!   Nem is tudom, hogyan másképp fejezhetném ki jobban magam, mint itt, írásban, levélben. Bár továbbra is tartom magam, ahhoz a gondolatomhoz, hogy ezek csak szavak. Szavak, amik nem elegek. Nem elegek, neked, s hozzád. Mert te egy csoda vagy! Mindig is tudtam, hogy az vagy. És ahogy…

"Mikor ideges vagyok, vajon milyen lehet az arcom? Talán egyszer önmagammal kéne összevesznem, hogy ezt megnézzhessem."     Nevetségesen érzem magam. Panaszkodok össze meg vissza, ide és oda. Vagy mégsem...inkább magamban tartom mindazt, ami zavar, amit nem akarok elárulni. Azt, amit nem merek…