A naplót tartom az egyik legőszintébb műfajnak. Őszinte, kendőzetlen igazságokat rejt. Olyat tud, amit senki más. Pontosan azért, mert a naplót magunknak írjuk. Nem azért, mert kell és nem úgy, hogy közben észben tartjuk azt, hogy valaki olvasni fogja. Úgy telnek meg benne az oldalak, hogy közben azt reméljük, soha senki nem fog róluk tudomást szerezni. Mert titkok vannak benne, be nem vallott tettek és érzelmek. S ezek olyan természetesen hatnak, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne őket leírni. Pedig nem az, kiejteni pedig még nehezebb volna. Ezért nem is tesszük soha.

Sokan csodálkoznak, akiknek valaha elárultam, hogy tizenegy éves korom óta naplót írok.

Lassan kerek tíz éve nyitom ki a füzeteket és írom tele őket olyan dolgokkal, amiket nem akarok senkivel megbeszélni, nem akarok elmondani, elárulni. Ezért  leírom őket, aztán becsukom a füzetet.

Számolni se tudom, hány telt már be így, rejtve az életem aktuális drámáinak eseményeit. Örömöket és bánatokat, szerelmet és csalódást, haragot és hálát.

Egy kicsit olyan érzés ez, mint beszélni egy hozzád nagyon közel álló személlyel. Akiben megbízol, aki a támaszod és akiről tudod, hogy biztosan fog tudni tanácsot adni neked. A különbség az, hogy az életedben ez a személy nagy valószínűséggel változik. Akiről egykor úgy hitted, ő életed kulcsszereplője most és mindörökké, később más alakot, új testet ölt. A napló viszont örök. Ott van veled és melletted azóta, hogy életedben először kinyitottad és türelmesen várja, hogy újra felvedd vele a kapcsolatot. Nem követelőzik, nem veszekszik, nem irigy és nem féltékeny. Akkor is ott van, amikor más nincs, amikor senki sincs. Bízhatsz benne és támaszkodhatsz rá. Mert a naplód egy kicsit te vagy, ő a te részed és végsősoron egy valaki van veled ott egész életedben, jóban és rosszban, mindig: önmagad.

Márti