Az év elején megfogadott célok közül az egyik az volt, hogy idén megtanulok vezetni és megcsinálom a jogsit. Mégpedig azért, mert egyre többször kerültem olyan szituációba, ahol nagyon jól jött volna, ha tudok vezetni. Egyszerűen, mert praktikus. Viszont eddig voltak fenntartásaim ezzel kapcsolatban.

Nem véletlenül. Az előző bejegyzésben még januárban leírtam, hogy miért is rettegek annyira az autóvezetéstől. Stresszel. Ugyanakkor egy boldog és kipihent, teendőmentes napon jött az elhatározás, hogy hajrá, csináljuk! Muszáj valamikor nekiállni, ha egyszer tényleg le akarom küzdeni ezt a mumust.

Ezért belevágtam. Az azóta eltelt néhány hónap a KRESZ tanulásával telt. Hol lelkesebben, hol kevésbé. Ugyanis a motiváció olyan dolog, ami igen gyakran változik. Általában a hangulattal karöltve. És suli vagy munka után, mikor este nyolckor esel haza hulla fáradtan, bizony nincs kedved neki állni magolni a szabályokat.

Az elmúlt néhány hétben több hullámhegyen és hullámvölgyön mentem keresztül. Érzetem azt, hogy én ezt nem akarom, nem vagyok képes rá és szidtam magam, hogy minek kezdtem bele egyáltalán. Máskor alig vártam már, hogy beülhessek a kocsiba és végre ténylegesen elkezdhessek vezetni. Nos erre már nem kell sokat várni, ugyanis sikeresen átmentem vizsgán. Úgyhogy mostmár tényleg semmi nem tarthat vissza attól, hogy megtanuljak vezetni. 

Kivéve saját magam. Ugyanis újra meg újra rá kell döbbennem, mennyire korlátozom magam. A félelem képes megbénítani. Éppen ezért néha akkor kell komoly döntéseket meghozni és fejest ugrani, mikor érzel magadban kellő erőt hozzá. Bele kell vágni ott és azonnal, mielőtt meggondolnád magad. Utána pedig már csak egy kis (sok) kitartás kell hozzá.

MÁRTI