Napok óta azon gondolkodom, hogy mivel töltöttem az elmúlt két hónapot. Próbálom visszaidézni a programokat, lapozgatom a naptárat, hogy valaki segítsen, árulja el, hova tűnt az idő. Ez a kettő hónap. Pontosan 8 hét, 56 nap. Fogalmam sincs, mi történt.

Nem tudom. De azt igen, hogy lassítanom kell.  Muszáj egy kicsit megállnom és körbe néznem. Ráeszmélni, hogy mi is történik körülöttem. Felfogni, hogy azt se tudom, milyen nap van, de már megint azon stresszelek, hogy hány e-mailre nem válaszoltam még.

Pedig nyár van. Ez a nyár? Szerintem nem. Az én fejemben nem ez a kép él és nem is akarom, hogy megváltozzon. Nem a képen kell változtatni, hanem a valóságon.

Lassítani kell és értékelni kell.

Az újonnan megismert embereket, kapcsolatokat, barátokat.

Az egyszerű hétköznap estéket, mikor van időd megnézni egy filmet. Vagy a sorozatozással töltött egész napokat.

A friss reggeleket, mikor még hűvös a levegő.

A karodon lecsurgó dinnyelevet.

Az érzést, mikor a Balaton körbeölel. És te körbeöleled őt a Balatonban.

Nyáresti sétákat, amikor szétcsípnek a szúnyogok.

A dübörgő basszust egy koncert közepén. A tömeget, melynek része vagy.

Hirtelen jött esőt, ami eláztat, akárhogy is küzdesz ellene. Aztán a felhő mögül újra előbukkanó napsugarakat, amik reményt adnak a szürkeségben.

Átbulizott éjszakákat, zötyögő vonatutat, ezredik elkészült képet a családi nyaraláson.

Ez a nyár. És értékelni kell.

Egy kicsit háttérbe szorítani minden mást. A munkát, a stresszt, a jövőn való izgulást, a kötelezettségeket, a dugót a belvárosban, a félre értett félmondatokat, az izgulást, az aggódást, a megfelelési kényszert, hibákat, múltbéli kihagyott lehetőségeket.

Élni kell. Te élsz?

MÁRTI