Azt vettem észre, hogy az emberek többsége, nem mondja ki azt, amit valójában gondol. Legyen az jó vagy rossz, vagyis bármi pozitív, elismerés, dícséret, köszönet nyilvánítás. Vagy negatív, mint kritika, beszólás vagy egyszerűen csak egy őszinte, ám fájdalmas gondolat.

Pedig fontos lenne, hogy megtegyük. Nem mondom, hogy könnyű. Sőt, kicsit sem állítok ilyet, mert nem az. Magamon is tapasztalom, hogy amit fejben megterveztem és elképzeltem, az a valóságban kicsit sem úgy sül el. És ilyenkor azzal vigasztaljuk magunkat, hogy nem baj, majd legközelebb megmondom neki, mennyire zavar, hogy megint késett, vagy lemondta a megbeszélt találkozót.

És mi marad? Neheztelés. Felgyülemlett feszültség. Frusztráció.

Úgy gondolom, ebben is lehet fejlődni. Az első lépés mindenképpen az, hogy önmagunkkal legyünk valóban őszinték. Hiszen mi magunk vagyunk, kár hazudni, legbelül úgyis tudjuk, ha nem igazak a gondolataink. Az önbecsapás a legrosszabb. Igenis legyen bennünk annyi, hogy ha már ezt vagy azt érezzük, akkor vállaljuk is fel. És mondjuk ki.

Ha a kimondás még nem is megy, a leírás jó megoldás lehet. Na nem úgy, hogy küldjünk gyűlölködő üzeneteket. Dehogy! Gyávaság lenne a javából. Nem. Hanem írjuk le egy lapra az összes ilyen gondolatunkat. Lehet, hogy először úgy érezzük, bennünk nincs semmi felgyülelmett feszültség. A béke, a nyugalom és a harmónia hármasa csakis bennünk él. De szépen lassan felszínre fognak törni a régi sérelmek. Írjuk le őket, így  adjuk ki magunkból.

Ha úgy érezzük, képesek vagyunk kultúráltan leülni és megbeszélni a másikkal a gondokat, a másik hibáztatása nélkül, tegyük meg. Mert felszabadító. És az első ilyen után rájövünk, hogyha bennünk tisztázva van minden gondolat, utána már nem is olyan nehéz kimondani ezeket. De ahhoz, hogy ide eljuss, tudnod kell magaddal őszintének lenni, még akkor is, ha fáj. És bátornak is. Hogy ne rettegj attól, mit szól majd a másik. De ha erre képes vagy, nem nyomaszt majd annyi minden, amit most cipelsz magaddal.

MÁRTI