Éreztél már olyat, hogy az előtted lévő kép hirtelen tökéletessé válik? Mintha valaki tudatosan megtervezte, majd berendezte volna? Mikor egyszer csak olyan tájat látsz magad előtt, melyet azelőtt csak a festményeken.

Épp ez történt velem ma. Ritkán fog el ez a fajta érzés, s ma valahogy még tökéletesebb volt, mint máskor szokott lenni. A Balatonban voltam. Hatalmas kékség terült el előttem. Csak a túlsó parton álló helyek szabtak neki valamiféle vékony határt. A nap már épp lemenőben volt, ám a felhők úját állták. Csak néhány sugár tört felszínre, s színesre festették az eget. Lágy függöny választotta el a sárgát a rózsaszíntől.

Két madár repült lassan, egyenesen a semmi felé. Pont úgy, mintha egy giccses amerikai film zárójelenete lenne. Mikor helyre áll a világ rendeje. Én ott, a vízben, úgy éreztem, helyreállt. Hogy nem számít semmi rossz, gonosz, fájdalmas. Vidáman úsztam a finom hullámok közepe felé. Vigyorgó fejjel ugrottam rájuk, mint egy kisgyerek a vidámparkban. Merültem el közöttük.

Kifelé úsztam már. A jobbvállam felett pillantottam hátra, s vártam a megfelelő alkalmat, mikor érdemes magam teljesen a vízre bocsátani, s általa előbbre jutni. A selymes víz lágyan simogatta bőröm az esti fürdőzés közben. Még egyszer hátranéztem. Hogy biztos legyek benne, tényleg jól láttam-e? A fehér vitorlásokat, a levegőben egyensúlyozó madarakat, szemben a távoli hegyeket.

Majd ismét belevetettem magam a kékségbe, mely úgy fogadott be, mint rég nem látott gyermekét az anya.

A hullámok szárnyán a delfinek is így repülnek - gondoltam. Érzik a vizet teljes valójukkal. Ők maguk is a víz részesei. A látvány, a festmény részei.

TE ÉREZTÉL MÁR ILYET?

MÁRTI