Tömeg, zaj, több napon át tartó bulizás - csak néhány dolog, amit nehezen viselek. És mégis úgy alakult, hogy augusztus 7-én ott találtam magam a Hajógyári-szigetre vezető hídon, sok-sok másik emberrel együtt. És amit ott láttam, hallottam és megtapasztaltam az leírhatatlan. Nem is próbálom bemutatni, inkább azt igyekszem megfogalmazni, milyen hatással volt rám ez az egész. 

MIT KERESEL ITT?

Ha valaki megkérdezte tőlem, hogy miért jöttem el a szigetre - nyilván arra volt kíváncsi, melyik előadó vonz annyira, hogy megvegyem miatta a belépőjegyet - én azt válaszoltam neki: rávettek. És ez tényleg így volt. Két barátnőm hosszú hónapokon át mondogatta nekem, hogy mennyire jó és mindenképp el kell mennem egyszer. Végül feladtam az ellenkezést és a kifogás keresést. Ezt sikernek elkönyvelve rögtön bedobtak a mély vízbe, egész hetes bérletet vettünk.

SZIGETBETEGSÉG

Egyikük már nagyon rutinos fesztiválozó, így azért én is nyugodtabban álltam hozzá, mondván, nagy baj úgysem történhet. Bármennyire is igyekeztem vitamint szedni, közben pihenni, aludni, mégis sikerült lebetegednem. Nyilván fizikailag is nagyon fárasztó volt, hiszen naponta 15 km-eket tettünk meg, táncoltunk, buliztunk. Ugyanakkor szellemileg is leterhelt, hiszen rengeteg inger ért bennünket nap mint nap, idő viszont nem mindig jutott rá, hogy fel tudjuk dolgozni.

ZENE

Sosem voltam egy rajongó típus, így igazán egyik előadó neve láttán se kezdtem őrült sikítozásba. Én voltam az, aki nem az előadó miatt ment a fesztiválra, viszont az egy hét alatt annyira jó zenekart hallottam játszani, hogy jó pár új taggal bővült a Spotify lejátszási listám. Olyan előadókat is meghallgattam, akiket amúgy valószínűleg tovább pörgetnék. Mindegyiknek más hangulata volt és éppen ez tetszett benne annyira. Sokszínűség.

Ez egyébként a legtalálóbb szó, ami leírja a Szigetet. Az egész felejhetetlen élmény. Tényleg olyan, amit mindenkinek meg kell tapasztalni az életben. 

MÁRTI