Mostanában gyakran érzem magam egyedül. Egyedül ezen a világon. Csak sétálok,  körbevesznek a fák, csiripelnek a madarak. De nincs ott egy ember se, akihez szólhatnék. Őszintén. Igazán.

Túl sok a zaj. Mindenki megy a saját feje után, rohan a világ, megy a versenyzés. Üvölt a zene, dudálnak az autók én pedig csak állok a zöld lámpánál, de nem lépek le az úttestre. Máskor átrohanok. Nehogy valami eltaláljon, megtaláljon, megkeressen, csalódást okozzon. Mert nem bírok el több csalódást. Túl sok már.

Minden nap ugyanazok az emberek, szokások, gondolatok. Nincs semmi egyedi, új vagy változatos. Semmi, ami kizökkentene, megmente, helyrehozna. Senki, aki őszintén nézne felém. Akinek a szemében nincs sajnálat, gyűlölet, kín, keserű.

Korábban azt gondoltam, ha eljön az ideje el kell engedni. Nem tartogatni, egyszerűen végetvetni egy kapcsolatnak. Hiszen a vége már csak szenvedés, semmi öröm, csak göröngyös út, amely nem vezet sehová. De kezdem meggondolni magam. Mert azon az úton is vannak szuper dolgok. Öröm, vagy csak egy halvány mosoly, egy elkapott pillantás, apró csók, tétova ölelés.

De miért csak tétova? Miért nem kapaszkodunk egymásba erősen? Csimpaszkodva. Egymás kezét szorítva, összebújva vészeljük át a vihart. És együtt lélegzünk fel mikor vége.

De nem, mi különválunk. Állandóan.

Csak nézem ahogyan távolodsz. Te is. Ez egy járvány, mindenkin végigmegy. Na jó nem, vannak kitartó, harcos, küzdő emberek. Akik nem lépnek át, taposnak el, vesznek semmibe. Őszinték, mikor körülöttük minden csaló, befogadóak, ha mindenki csak eltaszít a saját jóléte érdekében. De nagyon kevesen vannak. Akik nem menekülnek a saját életük elől. Akiket nem kell megmenteni vagy felkarolni és a hátunkon cipelni. Mert ezt tesszük velük, veletek. Kitartunk, ameddig csak tudunk.

De egyszer ez is véget ér, amikor elfogy az út. A közös út.

 MÁRTI