Néhány éve robbanásszerűen tört be az énidő fogalma az emberek életébe. Akkor nem értettem teljesen, miért is ilyen fontos. Úgy hittem, ez is csak egy hirtelen felkapott trend, ami idővel elmúlik majd. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd nekem is tudatosan kell énidőt terveznem. 

Ijesztő, még magamnak is bevallani, s ha más mondaná ezt nekem, biztosan kinevetném és rávágnám, hogy: te nem vagy normális! Hogy miről is van szó pontosan? Arra jöttem rá, hogy én sajnálom magamtól az énidőt. Bizony. Elég durva mondat mi? Ijesztő belegondolni. Hát még megélni milyen ijesztő...

Annyi teendő, feladat, határidő van jelen minden nap az életemben, hogy mikor eljutnék oda, hogy pihenek, már késő. Nyilván ez teljes mértékben döntés kérdése, az, hogy ki, mire áldoz időt.

Azt gondolnánk, hogy természetes dolog az, hogy pihenünk. Alszunk, filmezünk, kutyát sétáltatunk. Olyan tevékenységeket űzünk, amik kikapcsolnak. Azért, hogy feltöltődjünk és legyen energiánk az olyan teendőkre, amik a munkához, háztartáshoz, hétköznapi dolgokhoz szükségesek. Egyáltalán, hogy mi magunk jól legyünk, s képesek legyünk rendben élni az életünket.

Ez sokszor mégsem ilyen egyértelmű. Ha nem szakítunk erre időt és nem tervezünk tudatosan előre, könnyen belecsúszhatunk abba, hogy nem vagyunk eleget önmagunkkal. Annyit, amiennyi szükséges lenne a boldogságunkhoz.

Hogy mit lehet tenni?

Türelmesnek lenni magunkkal szemben. Felismerni a problémát és tudatosan odafigyelni. Leülni és végiggondolni, mi az, amitől képesek vagyunk feltöltődni. Aztán beiktatni ezen tevékenységeket az életünkbe. Rendszeresen. Nem állítom, hogy ez könnyű. Én is még csak tanulom...

MÁRTI