Különös, a filmvásznon úgy szeretjük nézni azokat a „képzeletbeli” helyeket, ahol a társadalom kategóriákba sorolja az embereket. Ahol megítélnek és onnantól kezdve az határozza meg az életed. És bár nálunk nincs ez ilyen radikálisan jelen, egy kicsit talán mégis. Az iskolában.

Ritkán írok a suliról. Hamarosan úgyis vége, most pedig úgy érzem kell. Ezt most muszáj. Nem azért, mert valakit bírálni akarok, megbántani főleg nem. Egyszerűen csak szólni. 

Szólni azokhoz, akik kétségbe vannak esve. Akik, hozzám hasonlóan kaptak már egy számot. Mikor általános iskolás voltam, a matek tanár közölte velem, hogy én nem vagyok jobb hármasnál. Onnantól kezdve bármit tettem, akárhogy próbálkoztam. Nem számított. A hármas skatulyából nem sikerült kitörtni. Feljebb kerülni. Igencsak furcsa volt gimnáziumban, mikor az új tanárnál nem volt kategória. Tiszta lappal lehetett indulni. És nem a hármasok között foglaltam helyet.

Most, hogy alig egy hónap van hátra, érzem újra ezt a besorolást. A rettegett érettségi, amitől úgy féltünk elérkezett és túléltük. És azt kell, hogy mondjam, nem maga a vizsga a legrosszabb. Hanem az, amikor megtudod az eredményt, mikor fogod a fejed a buta hibákon, mikor kényszeredetten mosolyogsz, mikor bánatodban világgá mennél. Mikor újra csak egy szám vagy. Egy pontszám és egy százalék. Nem több.

Az ember összetörve és megalázva érzi magát. Mert egyetlen vizsga teljesítménye alapán ítélnek meg. A tizenkét év után, most csak négy óra számít. Csak az a két szám, ami a végén a lapra kerül. Amit kénytelen vagy tudomásul venni.

És hogy mire elég ez a két szám? Tudod mit? Bármire, amit csak szeretnél! Mert ebben a két számban benne vagy Te magad, de koránt sincs benne mindaz a rengeteg, amire képes vagy és amivel rendelkezel. Nincs benne az emberség, a segítőkészség, a jóindulat. A kedvesség, az önfeláldozás, a becsületesség, a könyörület. Pedig Benned ezek is ott lakoznak. És ez számít igazán. Nem a jegy.

HÁRMAS

MÁRTI