Megsemmisülve jövök ki a teremből. Ez a dolgozat nem ment úgy, ahogy terveztem. Sőt, sehogy se ment.  Ez SE ment.

A többiek izgatottan várják kint a terem előtt, hogy vajon ki lép ki következőnek, ő vajon mit írt a kettes feladat harmadik kérdésére. Ugyanezt kérdezik tőlem is, de én csak ott állok, és könnyes búcsút veszek a félévi négyesemtől.

És ez csak egy átlagos nap. Egy óra a nyolcból. Újra és újra megtörténik. Mindig ez a fuldokló érzés tör rám, ilyenkor úgy érzem, ismét csalódást okoztam. A tanáromnak, mert nem tudtam válaszolni a kérdéseire, magamnak, mert a négyes csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, a szüleimnek, akikkel közölnem kell a hírt. Ők persze nem mondanak semmit, én próbálom megvédeni magam, mintha a bíróságon lennék és megöltem volna valakit, pedig csak nem ment egy dolgozat. Még csak azt se mondhatom, hogy jogosan nem ment. Ugyanis tanultam. Elolvastam a tankönyvet is, igaz nem volt egyszerű, tekintve, hogy a könyv két különböző felén volt az anyag. Közte meg úgy száz oldal. Valami más, ki tudja mi az, és főleg, hogy miért van ott??!

Szóval a védőbeszéd zajlik, és közben elásom magam a föld alá. Azon gondolkozom, hogyan lehettem olyan béna ,hogy egy nyavalyás dolgozatot nem tudok megírni rendesen? Biztosan velem van a baj. Hiszen van akinek ment. Legalábbis azt hiszem fél füllel hallottam valami ilyesmit. Akkor épp nem értem rá, integettem.

Aznap még egy rossz hír. Már eleve félek, érveken gondolkodom a beszédemhez. Nem jut eszembe semmi jó. Azt érzem ennél rosszabb már nem lehet. Legalábbis bízom benne, hogy ezt nem lehet fokozni. Ennél kisebbnek már nem érezheti magát az ember. Tanul és nem megy. Aztán meg magyarázkodhat mindenkinek. Hát mégis mit kéne ilyenkor tenni?

A védőbeszédem tehát így szól:

Tisztelt Esküdtszék (alias szülők)!

Nem szeretném sokáig húzni a szót, csak egy fontos dolgot akarok megemlíteni. Igen, a mai dolgozat nem ment jól és kikaptam egy múlthetit, ami szintén nem lett fényes. Ennek ellenére nem vagyok bűnös. Nem tettem semmi rosszat. Senki nem hányhatja a szememre, hogy nem tanultam, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Megtettem. És nem sikerült. Tudom, most talán tragédiának tűnik.  Azonban ez az egész nem fog számítani tíz év múlva. Az viszont igenis fog, hogy ha egy hasonló csapás ér majd az életben felnőttként, hogyan tudok rá reagálni. Jönni fog a fojtogató érzés és azt fogom érezni, hogy nem érek semmit? Az önbizalmam valahol a béka feneke alatt lesz, vagy igenis ki állok és azt mondom, hogy rendben hibáztam, de van más esélyem. Az önök kezében a döntés.

MÁRTI