Szeretem, hogy a világ olyan egyértelműen üzen nekem, ahogy csak lehet. Hogy mindig küld valami jelet, ami segít továbbmenni, vagy éppen letérni az adott útról. Olykor egyértelmű, máskor kicsit nehezebben veszem észre. De mindig ott van a segítség.

És igen, néha lehet, hogy ennek ellenére rosszul döntök, de legalább nem mondhatom azt, hogy nem próbáltam meg. Igenis megpróbáltam, vettem egy mély levegőt és belevágtam.

Ijesztő kilépni a komfortzónánkból. Olyan divatos most ez a kifejezés, közben pedig meghatározni senki nem tudja igazán. Én egy vonalat képzelek el, egy hatalmas fekete kört, amin belül az életemet élem. Állok a közepén, s látom magamkörül a biztonságos, mindennapi világomat. Időnként elmozdulok, kitekintek, s elmerengek, vajon mi lehet a vonalon túl.

Még ritkábban ki is lépek. Elég egy-két mozdulat, és már úgy zúdul a nyakamba az a sok ismeretlen, mint egy vízesés aljában állva a csobogó hideg. Ami elsőre ijesztő, furcsa és ismeretlen. De valami új, amilyen még soha nem volt, amiről lehet mesélni, amit meg lehet élni, örökíteni, emlékezni.

Furcsa ez a kettősség, az ismeretlen miatti izgalom és egyben a vele járó félelem keveredése. Talán ezért van, hogy sokszor inkább a biztonsági vonalon belül maradunk, s nem próbálunk nyitni az új felé. Mert nem akarunk csalódni és szenvedni.

De egy idő után túl kicsi lesz az a kör. Egyre jobban összemegy, vagy mi nővünk nagyobbra, s már nem elég az, amit nyújtani tud. Eljön az a pont, hogy ki kell lépni. Az újba. Ahol egyelőre nincs biztos pont, de ha figyeljük és követjük a jeleket, az üzenetek mindig a jó irányba sodornak minket.

MÁRTI