Valamelyik nap eszembe jutottál. A konyhátok. A tükör. Amelyik egyre magasabbra emelkedett. Akárhányszor csak ott voltam. Mindig ment, egyre feljebb és feljebb. Néha eszembe jutsz. Mi lehet veled? Merre tartasz? Boldog vagy?

Néha gondolok rád. Sőt, egyszer - egyszer még látlak is. A minap a vonaton. Láttalak. Te is engem néztél. Én biztos voltam benne, hogy engem bámulsz, hogy visszaidézed az "emlékeinket". De elbizonytalanodtam. Talán csak azon gondolkodtál, hogy honnan ismerem én ezt a lányt?! Pedig én émlékszem rád. S ha meghallom a "közös" dalunkat mindig mosolygok.

Téged minden nap látlak. És nem tudlak hova tenni. Mert látom az arcodon a szomorúságot, a keserűséget. És azt is tudom, hogy gondolsz néha rám. Ebben biztos vagyok. Én is rád. Szeretem visszaidézni az emlékeinket. A közös élményeket, nevetéseket, ahogyan sétálunk és beszélgettünk. Ketten.

Hogy gondolok e néha rád? Azt kell mondjam: igen. Akarva, akaratlanul, de igen. Már alig emlészem. Sok minden kiesett. Sok minden, amit el akartam felejteni. S nem bánom, hogy ez megszakadt köztünk, de azért időnként jól esik nosztalgiázni. Az utoló találkozásunk. Ott, a téren. Decemberben.

Ritkán, bevallom, de eszembe jutsz. És nem azért, mert annyi kedves emlék fűz hozzád. Nem is azért, mert annyira jóban voltunk. De tudom, biztos vagyok benne, ha te nem lettél volna része az életemnek, most nem lennék az aki. Az a sok szenvedés, fájdalom és harag. Ez mind bennem forgott hosszú ideig. Sajnálattal együtt. De nem is ez számít.

Szeretek rád gondolni néha. Elképzelni a "megnemtörténtet", felidézni a már hátrahagyottakat. És várni, a következőket.

MÁRTI