Van az úgy, hogy belül mosolygok. De az kívülről nem látszik. Pedig jól vagyok. Ott vagyok, a jelenben, az örömben. Csak te ezt nem látod. De nem hibáztatlak ezért. Nekem kéne változtatnom, csak nem tudok. Vagy talán nem is akarok. Mert én ilyen vagyok. Én belül mosolygok.

Van az úgy, hogy gondolok. Mindenre. A világra. A múltra, a jelenre vagy a jövőre. Másra nem igen tudok. Az emberekre. Érzésekre, emlékekre. De mind-mind kapcsolódik valakihez. Személyekhez. De van az úgy, hogy csak egy bizonyosra gondolok. Rád. Igen, pont rád gondolok.

Állandóan.

Van az úgy, hogy vágyom. Egy kedves szóra, de van, hogy csak egy hangtalan ölelésre. De az legyen jó szoros. Érzelmekkel teli. Egy érintésre, egy elkapott pillantásra, nevetésre hangosan.

Mikor ugyanazon nevetünk. Egymás mellett. A karunk néha összeér. Véletlenül. Csak úgy.

 Van az úgy, hogy vágyom. Rád vágyom. Csakis rád. És bárcsak ott lennél. Néznék a szemedbe, kiolvasnám belőle a gondolataid, aztán mesélnék neked a sajátaimról. Aztán hirtelen elhallgatnánk. Csöndben ülnénk ott egymás mellett. Csak ellennénk. És közben elképzelném, ahogyan nyár van.

Csíkos pólóban és napszemüvegben vagy. Véletlenül összefutunk. Érződik a fülledt levegőn. A nyár. De nem csak az, hanem ami van. Köztünk van. Te nevetsz, aztán én is. Megnevetettsz. Sört iszol. Egyik nap, aztán legközelebb is mikor összefutunk. A parton ülünk. És bámulunk a jelenbe. A tóba bele.

És mindketten a múltra gondolunk...

Van az úgy, hogy ezen gondolkodom. És van, hogy csak megyek a világba bele, előre sem nézve, nem pillantok föl egyetlen percre sem. Mert néha jobb a múltbeli jövőn gondolkodni, mint a jelenben élni...

MÁRTI