Nem is tudom, hogyan másképp fejezhetném ki jobban magam, mint itt, írásban, levélben. Bár továbbra is tartom magam, ahhoz a gondolatomhoz, hogy ezek csak szavak. Szavak, amik nem elegek. Nem elegek, neked, s hozzád. Mert te egy csoda vagy!

Mindig is tudtam, hogy az vagy. És ahogy telnek a napok, órák és percek, egyre biztosabb vagyok benne. Mert nap, mint nap látom ahogy vagy, amit teszel, ahogy rám/ránk nézel, elmosolyodsz. Amikor mérges vagy, és próbálsz dorgálni, de ugyanolyan szeretet árad belőled, mint mikor megpróbálsz egy hosszú, fárasztó nap után megnevettetni bennünket. Ezt tetted régen is. Azóta, hogy megszülettünk vigyázol ránk, szeretsz, óvsz bennünket. Tanítasz, szeretni, megbízni, beszélni és nevetni. Mert nevetés nélkül nincs semmi. Semmi ezen a világot, amit szépnek lehet látni.

Nekem te vagy a nevetés ezen a világon. Az örök, az állandó, a stabil pont. Rajtad látom, hogy akármi történhet ebben az életben, bízni kell, hinni, hogy ezután jön valami jó. Hogy ott a fény az alagút végén, mert a remény nélkül nincs semmi.

Nekem te vagy a hit ezen a világon. Tőled tanulok, tőled hallok és látok. Hozzád menekülök. Mert te itt vagy. Mindig. Amikor nem beszélek, meg sem szólalok csak fekszem az ágyamban egész nap. Neked nem számít, hogy nincs hang. Mert te érzed és hallod. Tudod. És gőzöm sincs, hogyan csinálod, de mindig tudod!

És ezek csupán még mindig csak szavak. Mert mást nem tudok adni. Maximum ígérni, hogy megpróbálok, hozzád hasonlóan jó lenni, szorgalmasan tanulni és hinni. Maximum megköszönni, hogy vagy és itt vagy, teszed a dolgod és még sokkal többet annál. Nem tudok mást tenni, maximum remélni, hogy ezután még hosszú és csodás éveken keresztül fogunk együtt nevetni...

Csók, 

Márti