Eszembe jut, mikor először találkoztunk. Furcsán néztél rám. Én is rád, nem tagadom. Hiszen nem ismertük egymást. Csak kerülgetve, néha előre néha hátra lépkedtünk egymás felé. Szépen lassan. Az ismerkedés útján.

Jól esett rád találni. Mesélgetni. Együtt nevetni. Te jó ég, hogy mi mennyit nevettünk együtt! Az valami hihetetlen. De sírásból is volt bőven. Na jó, az inkább részemről, te nem vagy az az érzelgős fajta. Legalábbis nem mutatod azt az éned. De én tudom, hogy legbelül neked is van. Csak te szeretsz erősnek látszani, határozottnak, mégis könnyednek mutatkozni. Bohókásan, viccelődve csalogatni.

De én nem ilyen vagyok. Én szeretem a szenvedélyt, a hangoskodást, a tombolást. Ha valami nem a megszokott, nem nyugodt, mint a Balaton egy nyári hajnalon. Én imádom nézni a vihart és őrülten ugrálni egy hangos koncerten. Ugyanakkor szeretek néha megállni és mérlegelni. Nézni kívülről. A világot.

Magamat és téged. Benne. Látni, hogy hol vagyok, merre tartok és, hogy kik vesznek körül.

Annyi mindenen mentünk együtt keresztül. Tulajdonképpen nem is sok mindenen. Legalábbis nem hosszú idő alatt. Talán ezért is nem vettem észre, hogy te közben más felé mész. Nem láttam amikor elkanyarodtál, én pedig haladtam tovább egyenesen. És te már régen nem voltál ott. Csak odaképzeltelek magam mellé. Hogy ne legyek magányos. Azt gondoltam, nélküled nem vagyok senki. Azt, hogy nem számítok, hogy nem érdeklek, nem nyomok semmit. Nem láttam, hogy közben végig ott voltak mögöttem azok, akik támogattak és figyeltek rám, hogy ne legyek egyedül azon az úton, ahol te magamra hagytál.

Nem tagadom, sokat gondolkoztam, hogy viszafordulok, visszamegyek és rálépek a te utadra én is. Követlek, mert én nem akartalak egyedül hagyni. De láttam én, onnan a távolból, hogy nem vagy egyedül. Vannak akik követnek és van olyan is, akit te követsz. És akkor értettem meg igazán. Neked kell valaki, akit követhetsz, Aki ad neked valami újat, valami mást és izgalmasat. Mert különben félsz, egyedül érzed magad.

Üresnek és szomorúnak.

Én szerettem, hogy közösen mentünk egyfelé. Bóklásztunk, s közben beszélgettünk. De van, hogy az út elkanyarodik és dönteni kell. Te döntöttél és én is. Ez pedig nem ugyanaz volt. De néha oldalra nézek, hogy jól vagy-e, hogy megvagy-e. És ki tudja, egyszer talán megint elérkezünk ugyanahhoz az elágazáshoz.

MÁRTI