Őrült vagyok. Hangosan kacagva sétálok az utcán. De nem ám az egyik oldalon. Nem! Középen. Mert onnan látom be az egészet. Mert onnan a legszebb.

Mosolyogok. Mindig. Mikor nem kéne, akkor is. Elgondolkozok és néha meg-megrándul a szám. Ott bujkál a sarkában egy kis vigyor.

Nevetek. Egész nap. Ott vagy mellettem, felnézel egyenesen a szemembe. És nevetünk. Együtt. Közösen. Mindenen és a semmi egyszerre. Nevetek attól, hogy te röhögsz. És olyan jól esik! Ez megy már napok óta.

Felkelek és van kedvem elindulni. Korán reggel is van ami segít. Kel fel a nap, olyan gyönyörű, ahogy elborítja a köd az erdőt. Titokzatos és varázslatos.

De nem vagyok mindig a valóságban..

...néha elbambulva látok vicces dolgokat. Egy emléket a múltból, egy elképzelt dolgot, ami még (talán) rám vár a jövőben. És kész. Ennyi. Nem bírom tovább: kuncokog. Néha csak magamban, ahogy jönnek a gondolatok. De megesik, hogy hangosan is. Kitör belőlem. Ilyenkor csak néznek, csak néztek rám. És én is rátok. Aztán együtt folytatjuk.

Megfertőzök mindenkit. Ezzel az őszinte, visszafordíthatatlan vírussal. Ami először ártalmatlannak tűnik. Csak egy kis "automatikus" mosolygás a kezdeti tünete. De onnan már nincs visszaút.

Boldogság, bolondság, pörgés keveréke. A tavaszt váró őrjítő egy érzés. Nem is tudom pontosan megfogalmazni,  hogy milyen.

Csak egy dolgot tudok: Őrült vagyok....menthetetlen!

 MÁRTI