Elképzelem, ahogy nyár van. Ahogy fülledt a levegő, a város hetek óta nem aludt, nem állt meg egy percre sem. A Nap épphogy lepihen, máris újra fölkel.

A Duna-parton vagyunk. Dél körül jár az idő, s mi békésen fekszünk az árnyékban. A kavicsok a fejünk alatt, nem nyomnak, a környezet otthonos. A víz látványa terül el előttünk. Időnként elszáguld egy-egy hajó, ilyenkor mindig megállapítjuk, hogy milyen jó is ez a hely és hogy mi is elmegyünk majd hajózni valamelyik nap. A kisgyerekek lelkesen szaladgálnak össze vissza, piszkosul gátlástalanul pancsolnak meztelenül a parton.

Rád nézek. Az bal válladon fekszem, kezünk folyamatos játékot játszik. Ujjhegyeink összeérnek majd szétválnak, kutatják az újabb fogásokat. Megcsókollak. Te ugyanígy teszel, aztán békésen visszafekszünk az előbbi állapotba. Azon gondolkozom, hogy kerültünk mi ide? Hogy indultunk mi két külön pontból, s értünk össze egy teljessé? Kényelmes ez az élet. Nyugalmas, bár csak ilyenkor délelőtt, mikor kipihenjük az előző esti bulikat. S bár Te legszívesebben otthon aludnál, én kirángatlak a Duna-partra, mert engem feltölt a víz látványa. Téged meg én töltelek fel. Meg persze az árnyékban való ejtőzés. Időnként halkan beszélgetünk. Tervezzük a következő estét, a helyeket, a véget nem érő nyári napokat.

Mikor megunom a fekvést, felkelek. Lesétálok egészen a víz pereméig. A Nap égetően süt, érzem, hogy a sugarai által feltölt energiával. Hátra nézek, az árnyékban kidőlt pasimra, s önkéntelenül mosolyognom kell.

Belépek a vízbe, melynek hőmérséklete először megrémiszt. Hamar megszokom, s már olyan jól esik, mintha egy hideg fröccsöt innék szombat este a Gellérthegy tetején és nézném a város fényeit. Lehajolok,  kiemelek egy apró kavicsot a vízből. Simogatom, nézegetem, majd visszahajítom. Valaki mögém lép, hátulról átölel, s fejét az enyémre teszi.

Így állunk mi ketten, a nyárban.

MÁRTI