"A sírás az élet nehéz perceiben olyan, mint a májusi eső a szomjas földnek."

/Mihail Solohov/

Esik az eső. Most is. Hallgatom, ahogyan kopog a tetőn. Megnyugvást érzek. Rád gondolok.... Régen utáltam. Ijesztő volt, nyálkás és szürke. Én a meleget szerettem, a napsütést és a vidámságot. De valahogy hozzánk mindig az eső kötődött. Ez fűzött össze bennünket. Így voltunk azok, akik.

Emlékszem, akkor is borult volt. Talán épp nem esett, de már keszülőben volt egy jó kis zuhé. Sétáltunk. Erre-arra, mindenfelé. Amerre csak láttunk. Én beszéltem, mesélgettem, te pedig bókoltál. Lopva egymásra néztünk. Túl friss volt még ez az egész. Mint a tavaszi eső. Amely után minden olyan tiszta és könnyed.

De aztán valami közbeszólt. Ijesztően erős, durva és vad volt. Mintha csak jég hullana az égből. Mely szándékosan nem akar ártani, mégis megteszi. Ez történt velünk is. Hosszú szünet jött.

Beköszöntött a nyár, átvette az uralmat a Nap. Melegen szántotta a bőröm aznap is, mikor újra találkoztunk. Akkor már éreztem. Biztosan éreztem. Minket tényleg csak az eső köt egymáshoz.

Végső próbálkozásnál is ott volt. Aznap szakadt. Végig. Talán jelzett vele. Nekünk. Én tényleg akartam. Azt hiszem. De akkor már régen éreztem, hogy ez csak néha megy. Csak néha jó. Pedig te megpróbáltad. Láttam rajtad, hogy szeretnéd. Láttam, hogy szeretnél. Láttam, hogy szerettél.

Láttam a szemedben egy álmot. Egy kép villant fel. Tetszett. Néztünk  az ablakodon versenyt guruló a cseppeket. Ketten, együtt. Hiába tudtam, hogy nem valós. Annyira szerettem volna, ha megvalósul. Tudtam, hogy nem lehet. Ezért csak hallgattam ahogy beszélsz, néztelek és elképzeltem. 

Ott feküdtünk mi ketten. S néztük ahogyan esik az eső...

 MÁRTI