Csak ülök egy helyben. Vagyok. Igazából nem tudom pontosan meghatározni ezt az érzést. Ilyenkor olyan, mint ha nem lennék. Nem is létezem. Vagyis létezem, de nem úgy, ahogy máskor. Nem olyan erővel, hévvel, temperamentummal. Ilyenkor csak ülök. Csendben, egy helyben.

Pedig nem kell mást tenni, csak valami újat. Például kék zokni helyett pirosat felvenni, vagy kávé helyett teát inni. Jobb láb helyett először a balra húzni a cipőt. Persze azért ne vigyük túlzásba. Mármint nehéz lenne villával megenni a reggeli müzlit, vagy furcsán néznének ránk, ha előbb mennénk el otthonról, és csak utána öltöznénk fel. Ezek nagyfalatok, kezdjünk a desszerttel. Bosszankodás helyett röhögni. De hangosan, úgy igazán őszintén. Tükörbe nézni és nevetni. Felszabadultam.

Néha muszáj egy kicsit megállni. Megpihenni. Föleszmélni. Körbenézni. Mert mostanában nincs mindig megállás. Minden nap muszáj teljesíteni. Legalább a minimumot. A cél a maximumnál is több lenne, de egy idő után a kevés is megteszi. Csak hogy legyen legalább valami kész. A millió meg egyedikre már megint nincs idő. Majd holnap.

Tényleg? Jó ez így? Nem kéne egy kis szín a mindennapokba? Nem hiányzik a vidámság, a bolondság, az örültség? Valami új, valami más.

Igenis azt kell mondani, hogy: ÁLLJ! Elég volt. A szomorúságból, a lehangoltságból. Itt az ideje egy is bolondozásnak. Az egész döntés kérdése. Rajtad áll. Meglátod a szépet?

 MÁRTI