Hatalmas magány szakadt rám. Elváltam és otthagytam azokat, akikkel az elmúlt négy év szinte minden pillanatát együtt töltöttem. Akikkel reggelente kómásan együtt utaztunk a villamoson, akikkel alig vártuk délután, hogy kicsöngessenek az utolsó óráról. Akikkel együtt éltük át a pillanatot.

Akikkel most harmincan, harminc irányba indulunk tovább. Kivel közelebb, kivel távolabb, de külön úton. Az ismeretlen felé. A legkedvesebb barátnőm a nyárra külföldre költözik. Én pedig itt maradok. Lelkesen igyekszem védekezni az ismeretlen miatti félelem ellen, gyakran mégis eluralkodik a káosz bennem.

Hónapok óta ezt az időszakot vártam. Az írásbelik utáni nyugalmat, mikor már nem kell bejárni, semmi dolgom, csak itthon lenni és tanulni. Nem kell korán kelni, nincs szoros időbeosztás, sem felesleges utazással töltött órák. Csak kényelmes napok.

Lent ülök a Duna-parton. Mostanában gyakran járok ide. Nincs is jobb hely a magolásra. Mikor süt a Nap, érzem, hogy élek és nem csak a fejemben játszódik le minden. A víz megnyugtat és imádom figyelni közben az embereket. Ahogy ellazulnak, kikapcsolnak a gyönyörű látvány hatására. Néhány élettel teli kisgyerek rohangál össze-vissza, az idősek lassú séta során élvezik ezt a páratlan szépségű hegyeket. 

Egy ismerősöm sincs most lent velem, mondthatni egyedül vagyok. Mégsem igazán. Nem érzem magam magányosnak. Emberek vesznek körül élettel, örömmel, vidámsággal, élvezettel. A hozzáállásuk, a kisugárzásuk, a vágyuk, hogy feltöltődhessenek. Mind mind azonos az enyémmel. S így ismeretlenül is ismerősek.

Örülni tudok, ha egy gyerek őszintén felnevet, vagy ha vízben úszó kutya elégedetten jön ki a partra, majd ismerkedni hozzám. S ha elhúz egy hajó, mert arról kedves emlékek jutnak eszembe. Örülni tudok, ha szól a zene a Gátőrházból, mikor elindulok visszafelé. S fent nyugodtan iszogatják a fröccsöt, senki nem siet sehova. Örülni tudok, pedig nincs velem senki.

Ha ez a magány, én így akarok egyedül lenni. Ha ezt nevezzük egyedüllétnek, én életem végéig ebben akarok élni.

MÁRTI