Lábnyom. Egy utat mutat. Illetve nem is egyet. Sok utat. Életek útját. Lépeseket, helyzeteket.Összevisszaságnak tűnik, de nem az. Van egy rend a káoszban. Lehet belőlük olvasni.Mutatja, hogy kijárt ott. Benne van az ereje. Az érzelmei. A ritmusa, a tempója, a stílusa. Jellemzi a tulajdonosát.

Elképzelni sem tudjuk, hányan fordulnak meg egy egy helyen naponta. Mikor eső után, látszanak az aszfalton a vizes lábnyomok mindig eszembe jut. Kik járhattak ma itt? Hányan sétálhattak ma erre? És tegnap?

Nyomot hagyunk. Bár általában eltűnik hamar. De ott voltunk. Még ha csak egy pillanatra is.

 

Olyan amutomatikusan jön már a mozgás. A lépés. Nem is figyelünk már arra a számra, hogy mennyit lépünk egy nap. Ez egy természetes folyamat. Eltűnik a nagy rohanásban.

Pedig fontos. Fontos, hogy mi hagyunk magunk után. Az, hogy mit teszünk. Hogyan döntünk. Majd a következmények is. Ott maradnak mind. Az emlékekkel együtt.

Csak megyünk. Talán mikor elmegyünk egy személy mellett ő ismeretlen. Lehet, hogy MÉG ismeretlen. S talán egyszer már nem lesz az. Már ismerősként tudhatod és üdvözlöd. Pedig eddig is láttad midnen nap. Ott volt, ahogyan te is. De akkor még nem értek össze az utak. Még nem kereszteztétek egymás útját.

Végigkísér. Mint egy tükör.

Először tanít. Egyik lábat a másik után. Sok, apró lépés. Majd egyre nagyobb, kifejlettebb.

Kiskoromban télen, a hóban mindnig beleléptem az előttemlevő, hatalmas lábnyomokba. Követtem az útjukat.

Ma már a saját utamat járom. De azért mindig figyelem. Látom őket. Az összeset.

MÁRTI